Gábor egy nagyon különleges beszámolóval lepett meg minket, amiben részletesen mesél arról az útról, ami végül a szürkehályog műtétjéhez vezetett.

“Immár eltelt 2 hónap a szürkehályog műtét óta, és jobban látok, mint előtte bármikor.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Önöknek. De nem csak a sikeres műtét miatt, hanem azért is, mert sajnos számomra szokatlanul kedvesek, megértőek, mi több türelmesek voltak. (Külön köszönet jár Pataki Verának, aki az előkészületek során a “mentorom” volt, a kedvességéért.) Csak hálás tudok lenni Önöknek.

Mivel hálámat másképp kifejezni nem tudom, ezért írtam egy kis “szösszenetet”, a beteg oldaláról, miként ússza meg, illetve kezelje az egyébként nem kis kihívást jelentő folyamatot. Biztos vagyok abban, hogy Önök szakemberként néhány mondatommal nem értenek egyet, de ez legyen a tudatlanságom oka. Szerettem volna Önöknek, a leendő pácienseknek segíteni, egy számomra bevált módszerek, tanácsok leírásával a beteg oldaláról tekintve. Talán mosolyt is tudok fakasztani olvasása közben.”

Utazás a szürkehályogom körül

Kedves Sorstársam!

Ez az alábbi szösszenet azért íródott, mert én már túlvagyok a műtéten és a két hónapos kontrollon is, így talán megértitek, hogy szeretném Veletek megosztani azt a tapasztalatot és folyamatot, ami nem az orvosok, asszisztensek szemével és tudásával, hanem a mi oldalunkról, mint „áldozat” elemzi ezt a nem túl egyszerű és sokszor talán pánikot is okozó helyzetet. Én beleestem ebbe a pánikhelyzetbe, ettől szeretnélek Benneteket megóvni és tanácsokkal ellátni, hogy én miként éltem át, hogyan próbáltam tudatosan, később tudat alatt átvészelni ezt az időszakot.

Bizonyára ismerősök, az internet világa, talán könyvekből is tájékozódtatok arról, hogy mi is az a szürkehályog, mitől van, mi a gyógyszere, vagy a műtét.

Az ismerősök már bagatellizálják a műtétet, a vakbél kivételéhez hasonlítják, nyugtatgatnak, hogy ez már rutin műtét. Hát nem, vagy csak annyiban igaz, hogy maga a műtét rutinnak mondható, de az előzménye és a műtétet követő időszak az kemény és csak tudatos felkészüléssel és „utógondozással” – főleg fejben – tudjátok elérni azt, hogy szemetek a műtétet megelőző időhöz képest a lehető legjobban működjön. Az orvosok és az asszisztensek „csak” a fizikai beavatkozást tudják elvégezni, vizsgálatokkal megnézni az eredményeket, de sem a műtétet megelőzően, sem a műtétet követően nem tudnak rajtunk segíteni a mentális probléma megoldásában. Ezek már a mi feladataink, előtte és utána is. Végigjártam az utat, így bár tudom, hogy minden eset más, minden lélek másképp reagál az eseményekre, de azt hiszem, hogy az alábbi kis sztorival sokatokban megnyugvást és türelmet tudok nyújtani, hogy ne essetek pánikba és bízzatok a tökéletes gyógyulásban.

Akkor kezdjük.

15 éves koromtól szemüveges vagyok. Mit mondjak, nagyon utáltam, mert részint az ún. SZTK szemüvegkeret nem volt az iparművészet csúcsterméke, de hát a 60-as években ez volt. Utáltam azért is, mert a sokadik törés után – hol a keret, hol az üveg – szüleim közölték velem, hogy a zsebpénzem bánja a következő alkalommal. Nyomós érv volt, így le kellett mondanom a verekedésről, a birkózásról és minden, egy fiúnál genetikailag kódolt rosszaságról. Persze, ettől még nem lettem jó gyerek, de legalább a szemüvegem épen maradt.
Ezzel nőttem fel, életem része lett. Persze, az elején romlott, nőtt a dioptriaszám, meg az üveg vastagsága. A szódásszifon alja soha nem következett be, de szemüveg nélkül már néha ismeretlen helyen tapogatózni, lábbal keresgélni a helyes utat gyakori volt. Az idő telt, a szemüveg változott, hol csak azért, mert karcos lett az üveg, hol mert a dioptria változott. Aztán nálam bejött, hogy más volt az olvasás és más volt a távollátás dioptria értéke. Szerencsére megjelent a multifokális szemüveg időszaka, így adta magát, hogy ilyennel szerelkezzek fel, persze „ha lúd, hát legyen kövér”, ezért szintén dioptriás, de napszemüveget is készíttettem. Nagyon jó volt. De jött az öregedéssel járó „javulás”, így két-három évenként ezt a tortúrát mindig megcsináltam. Még ma is találok itt-ott kallódó régi szemüveget a lakásban.

Eljött 2020. januárja, amikor úgy éreztem, hogy itt a következő lépés, így elbandukoltam a boltba, hogy jöhet az új szemüvegkészlet. Ismerősként kezeltek már (sok pénzt otthagytam már náluk) és bementünk a vizsgálóba. Az egyik csodamasinába ülve vártam, hogy melyik lesz a következő, de a kislány csak annyit mondott, hogy jobb lenne szemészorvoshoz mennem. Nem értettem, mert sohasem fájt. Mondjuk az olvasás nem ment nagyon, azt a szemüveget levéve oldottam meg. De szemész? Régről ismertük egymást, ezért gyorsan megkérdeztem, hogy mit lát. Kicsit húzódozva mondta, hogy Ő nem szemész, meg így meg úgy, ezért határozottan rákérdeztem: Szürkehályog? Megszabadítottam a kínos helyzettől és csak bólintott.

Nosza, hazaérkezve azonnal jött az internet. Remek leírások voltak a szürkehályogról, a mibenlétéről, a kialakulásáról, meg a betegség orvosi és statisztikai számairól. Itt jön az egyik legfontosabb tétel, hogy az idősebb embereknél fordul elő leginkább. Rájöttem: megöregedtem. Persze jött mindenki a vakbélműtét hasonlattal, meg a rutin, meg minden. Elbattyogtam így a Szemészeti Klinika ambulanciájára, ahol a vizsgálatokat követően a nagyon kedves orvosnő közölte, hogy bizony, a jobb szemem már megérett, a balnál is látja, hogy elkezdődött, így várjunk 3 hónapot és akkor elindítja a műtéti folyamatot. Az ezt követő időszakban nem mondom, hogy naponta, de gyakran gondoltam arra, hogy még mi vár rám. Szóval a Zabszem úr megérkezett a hátsómba, ami mindig akkor jelentkezik, ha elkezdek valamitől félni, aggódni és természetesen a legrosszabb eshetőséget számbavéve gondolkodni. Gondosan kipakolt, berendezkedett, könyvespolcok rendben, TV beállítva. Tudta, hosszú távon tud elhelyezkedni.

De jött a koronavírus, így az április ugrott és mint minden ez is hátrébb csúszott. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy egyre rosszabbul látok. Természetesen internet, böngészés, majd egy magánszemészeten jelentkezés. Már az furcsa volt, hogy nem hónapokra adtak határidőt, hanem választhattam, hogy még azon a héten, vagy a jövő héten mehetek. Meg is jelentem a rendelőben, ahol mosolygós, kedves recepciósok fogadtak. Az adminisztrációt követően már szólítottak is. Nem tudnám megmondani, hogy hány gép elé kellett ülnöm, de a végén kedvesen sajnálkozva mondta a hölgy, hogy bizony már nem csak a jobb szememnél, hanem a balnál is „megérett” a szürkehályog, műtétre alkalmas és ajánlott. Nehéz pillanat volt, de gyorsan bólintottam. Azt azonban kértem, hogy nekem trifokális lencsém legyen, ne kelljen továbbra is szemüveggel kínlódnom. Ott és akkor ki is tűzték a műtét napját, de kellett labor és EKG. Nem értettem, de egy orvos barátom mondta, hogy ez nagyon kell. Részint a vércukor miatt, részint a szív állapota miatt. Meg is történt, melyeket e-mailben el is küldtem. Visszahívtak, hogy köszönik. (Ilyen is van!) És közeledett a műtét dátuma. Néhány nappal előtte telefonon érdeklődtek az állapotomról, koronavírus, egyéb nyavalya, de mivel semmi ilyen nem volt, ezért kedvesen megállapodtunk, hogy a megadott időre megyek. A zabszem egyre nőtt persze, nem mondhatnám, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk.

És eljött a nagy nap.

Itt szeretném előre leírni, hogy vagy vigyen el autóval valaki, vagy menj BKV-val, de hazamenetelkor szintén vagy hozzon el valaki, vagy TAXI! Ez nagyon fontos, mert ne reménykedj, még lassan sem fogsz tudni vezetni pár napig. Kérd meg a taxisofőrt, hogy kísérjen fel, mert nem lesz egyszerű a látás. Ez tényleg nagyon fontos, mert lehet, hogy a szemedet megműtötték, de ha közvetlen utána vezetni is akarsz, abból lehet, hogy sokkal több baj származik és sokkal több műtét vár Rád!

Szóval 30 perccel előbb érkezz, mert lesz sok aláírni és kitölteni valód, ami időbe telik. Hamar jönnek érted és egy „betegszobába” kísérnek. Gyorsan kapsz egy adag fájdalomcsillapító szemcseppet, meg egy eü. ruhát, hogy öltözz át. Még néhányszor megismétlik a csepegtetést, de az ágyra akár le is fekhetsz. Nemsokára ismét liftezni fogsz, és pár pillanat után egy kedves nővér odakísér az asztalhoz (sohasem értettem, hogy miért műtőasztal és miért nem műtőágy, de ez most lényegtelen). Beöltözött emberek várnak rád, és ott és akkor már biztos lehetsz abban, hogy a „kocka el van vetve”. Felragasztják a szemhéjadat (nem fáj, bár én röhögtem magamban, hogy megtörténik a szemöldök epilálás), és locsolni kezdik a szemgolyót. Közben aranyosan tájékoztatni kezdenek – közben az arcomra egy kedves simogatás –, hogy mi fog történni, de egyebeket is, hogy megnyugodj. Szerintem van, akinél sikerül és van, akinél nem. Nálam nem. A zabszem egyre agresszívabb lett, így szorosan markoltam mindent, ami a kezem közelében volt. Éles fény világított a szemembe folyamatosan. Előbb a jobb szememmel kezdték. Bár fogalmam sincs, hogy mit csináltak, nem éreztem semmit, így a zabszemmel szemben kezdtem győzelemre állni, a görcsösen összezárt kezem is oldódni kezdett. Néhány perc múlva, mondták, hogy ez kész is, de egy kicsit várni kell, hogy a műszer is pihenjen egy kicsit. Tényleg alig kellett várni és következett a bal szemem. Ez sem fájt és ez is hamar kész lett. Nem néztem az időt, de az egész nem lehetett több, mint 30 – 35 perc.

Pillanatokkal később, már ki is vezettek a műtőből. Az előtérben leültettek. Nem láttam sokat, mert egy „kupakkal” lefedték a szemeim. Naná, hogy megtapogattam és megállapítottam, hogy így nézhetnek ki az UFO-k szemei is az eddig látott rajzok alapján. Magamban röhögtem, hogy remélem nem lett zöld a színem. Percekkel később már jöttek is értem, felkísértek a szobámba, mondták, hogy akár le is fekhetek, ha úgy érzem. Á, dehogy minden ok és amilyen hamar csak lehetett felöltöztem. Zabszem úr elkeseredetten visszavonulót fújt, de azért maradt még reménykedve, hogy eljön még az Ő ideje.

Nekem szerencsém volt, mert volt, aki hazahozott. Lefeküdtem, egy kicsit ettem, de viszonylag gyorsan álomba merültem. Javaslom, hogy Ti is ezt tegyétek, mert az összességében kb. 2-3 óra elég kimerítő, nem kell feszíteni a húrt, pláne idősebb korban. Este felébredtem, akkorra már eléggé fájt mindkét szemem. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, aminek hatására ismét elaludtam. Reggel azonban felkeltem és megállapítottam, hogy a szemem fáj. Nem az egész, hanem csak egy ponton mindkettő. Olyan volt, mint amikor régen gőzössel utaztunk és egy koromszemcse belement a szemembe, vagy amikor egy hülye szempilla pont a szemembe esve kívánta önállósítani magát. Jobban kinézve a fejemből, azonban azonnal éreztem, hogy Zabszem úr örömtáncot jár. Megállapítottam, hogy azt látom, hogy merre van az ablak, onnan szűrődött át a fény, de semmi többet. A bal még rosszabb volt, mint a jobb. Meg kell mondjam, roppantul el voltam keseredve. Hirtelen úgy éreztem, hogy szürkehályog ide, vagy oda a műtét előttihez képest vak lettem. Szótlanul feküdtem az ágyban és gondolkodtam, hogy még mi lesz velem ebben az állapotban. Hisztis voltam? Igen, elkeseredett, megbántam az egészet, és dübörögtek az érvek és ellenérvek. Levettem az UFO szemem, és ugyan valamivel jobban láttam, de nem volt megnyugtató. A jobb szememmel már láttam, hogy az ablakon túl valami zöld is van, ha nagyon koncentráltam, akkor néha meg is mozdult, vagyis a szellő fújta a leveleket. A bal változatlanul csak a fényt látta, se szellő fújta levelek, se zöld. Zabszem úr tombolt örömében és hízott, csak hízott.

Nem húzom tovább. Folyamatosan csepegtette a fiam mindkét szemcseppel a szemeim. Az egyikből 5 csepp a másikból 3. Jó tanács: próbáljatok valakit megkérni, hogy csepegtessen, mert magatoknak (legalábbis nekem) nem sikerült! Hol a szemhéjam kapta az adagot, hol az arcom. Még egy jó tanács: ne csak úgy a szemre csepegtess, hanem az orrod felé eső csücsökbe. Hidd el tudja a szemed és el fogja oszlatni a folyadékot a megfelelő helyekre.

Az első hét meglehetősen nehezen telt, annyira, hogy ténylegesen bepánikoltam. A szemcsepp csípett, a szemem fájt. Igaz, hogy kevésbé, mint az első napon, de fájt. Még az arcom sem moshattam meg, ezért vettem nedves törlőt a patikában és azzal töröltem le az arcom. Már a bal szememmel is láttam a levelek mozgását, de az egész ramaty és homályos volt. Tudom, hogy a hiszti és a zabszem volt az oka, de egyre inkább kezdtem leülni a „padlóra”. Ezért kértem időpontot, szinte azonnal fogadott a Főorvos úr, aki megállapította, hogy a bal szemem gyulladt, ezért a szemcseppet továbbra is használni kell. Azt is mondta, hogy technikailag nem lát aggodalomra okot, amit a műszeres vizsgálatok is megerősítenek. És mondott valamit, amit nem felejtek azóta sem és kérlek Ti is mindig vegyétek figyelembe. Egy ilyen műtét során a szürkehályogos eredeti, velünk született lencse eltávolításra kerül és egy műlencse fogja helyettesíteni. Igen ám, de az agyunk látásközpontja erről nem tud, így az 50, 60 vagy még több éve megszokott kép helyett egy másik képet kap, amit nem tud értelmezni, vagyis intenzív tanulásra kell ösztönözni. Ebben a korban még ennek az idegközpontnak is időre van szüksége, amit jó, ha megjegyeztek.

Teltek múltak a napok és a hetek, kezdett alakulni a dolog. Zabszem úr is kezdett elkeseredni. Minden egyre jobb lett, és már magam is képes voltam autót vezetni. Na, nem kapkodtam, nem a Forma-1-re készültem, de simán ment minden. Vettem két napszemüveget, egy világosabbat és egy sötétebbet. Ha úgy éreztem, hogy a nap erősen süt a szobába, akkor a világosabbat vettem fel, vagy azzal néztem TV-t, monitort. Ha viszont napsütésben kimentem a szabadba, akkor a sötétebbet használtam. Mindkét esetben azonnal elmúlt a „hunyorgás”.

Minden egyre jobb lett, de éreztem, hogy még további feladatokat is el kell látnom. Ezért kitaláltam, hogy módszeresen a napomba beiktatok olyan feladatokat, amikkel tovább tudom tanítani az agyam, hogy jobban tanuljon. Minden reggel a TV-t bekapcsolva, még az ágyból, vagy jó messziről olvasni kezdem a Teletext-et. Teljesen mindegy, hogy hírek, pletykák, vagy a tücskök szerelmi életéről szól, de olvasom kb. 5 méterről. Persz,e néha a kezdetben hunyorogtam, de már egyre jobban megy. Ez a „közeli” látást erősíti. A távolba látást – tudom vicces – a felhők nézegetésével is töltöm. Számomra új élmény, hogy nem csak azt látom, hogy felhő, hanem látom a csipkézett széleit, a sötétebb vagy világosabb árnyait is. Ugyanez az élmény, amikor távolba nézve látom a hegyeket, a színeit és a szintén csipkézett vonulatát. Csodás élmény, soha ne láttam még ilyet.

Most jött az olvasás. Itt elhatároztam, hogy az elején csak 10 percet, majd fokozatosan egyre többet olvasok. Most már csak akkor teszem le a könyvet, ha akarom, nem a szemem dirigál.

Szeptember elején volt két hónapja a műtét és most elmondhatom, hogy minden tökéletes. Minden irányba jól látok, megnyugtató módon tudok mindent csinálni a szemem természetesen működik, vagyis nem tudom, hogy van, mert magától végzi a dolgát.

Majd elfelejtettem! Ebben a korban szinte mindenki a dehidratáltsággal küszködik. Sajnos ez a szemre is igaz. Ez azt jelenti, hogy amennyiben úgy érzed, hogy fáradt a szemed, akkor csepegtess műkönnyet a szemedbe, csukd be 5 percig és meglátod, hogy sokkal könnyebb lesz.

Tartozom még egy „szomorú” hírrel. Zabszem úr eltűnt. Kényszeredett volt a távozása, de belátta, hogy már nincs keresnivalója nálam.

Köszönöm, ha elolvastátok ezt a kis visszaemlékezést. Mivel a sok „szakirodalomban” a beteg oldaláról a tapasztalatot még nem osztotta meg senki, ezért úgy éreztem, hogy a saját tapasztalatokat, most én osztom meg veletek, azokkal a tanácsokkal, amik nekem segítettek. Remélem segíthetnek Nektek. Biztos vagyok benne, hogy mint nekem, más lesz a világ Nektek is.

Utóirat

Mivel tudomásom szerint még senki nem tette meg, ezért kijelenthetem, hogy én lettem a sasok királya. Repülni még nem tudok, de már dolgozom rajta, így utána el fogom tudni foglalni a trónom.